Rezervátumok között
A kultúrából egy ideje többé-kevésbé száműzött vallás most ornamentikaként és a legnagyobb leleplezések esélyeseként kerül vissza a kulturális érdeklődésbe. A megélt hit azonban vagy kuriózumnak számít, vagy elveszti szalonképességét. [...] Az egyházban (és az egyház által) pedig egyre ritkábban szólal meg az fajta misztikus hang, amely rá tudna mutatni az Isten teremtette világ szépségére és arra a fontos élményre, hogy bármennyire is ott van mindenütt a rossz, a jó mégiscsak erősebb. Egyház és művészet útjai — néhány kivételtől eltekintve — szinte végérvényesen elválnak. [...] Jelentős művészek az utóbbi évszázadban szinte alig dolgoznak egyházi megrendelésre, az egyházművészet művelői pedig csak nagyon ritkán jelentős művészek.
[...]
A hívők tárgyi kultúrájában nagyon nagy szerepe van a giccsnek. [...] A század végére azonban mintha Nyugaton a vallásos emberek többsége elveszítette volna misztikus érzékenységét: az egyházat sokan legszívesebben úgy fogják fel, mint szervezetet, pártot; s ennek folytán a szervezeti mivolt minden fórumon sokkal erőteljesebben hangsúlyozódik, mint a lelki karakter. Az utóbbi években nemcsak a művészetek iránti érdeklődés csökkent, hanem úgy tűnik, mintha a kreatív teológiai gondolkozás is sok ponton zsákutcába jutott volna. Többnyire a hívek maguk sem állnak meditatív viszonyban sem hitükkel, sem pedig az őket körülvevő világgal. A modern művészet lényegében azonban még nem tehette meg, hogy lemondjon erről a meditatív viszonyról, hiszen sem a műalkotás létrehozásának, sem pedig a mű befogadásának folyamata nem gyorsítható egy határon túl.
Régóta ideje volt, hogy Varga Mátyás OSB Az eltérés öröm(hír)e: Gondolatok művészet és hit viszonyáról című alapvető esszéjéből idézzek. (Itt is megtalálható.)
Kiemelések mindvégig tőlem.
Még egy fontos passzus, melyből értékes tanulságok vonhatók le kedvenc témánkra, a fényképre és mai helyzetére nézve is:
Paradox helyzet, hogy éppen az utóbbi évtizedekben, amikor a művészet még a korábbinál is kisebb szerepet kap az emberek többségének életében, divattá vált, hogy a világ nagyvárosaiban hatalmas múzeumokat építenek a modern művészeteknek. Azt hihetnénk, hogy ezek a légkondicionált beton- és üvegpaloták a tisztelet és elismerés kifejeződései, ugyanakkor, ha jobban megnézzük, látjuk, hogy gettók vagy talán még inkább: rezervátumok, ahol a látogató nyugodtan tanulmányozhatja egy különös, az ő életére, mindennapjaira nézve teljességgel közömbös tevékenység és életforma produktumait. A művészet (ugyanúgy, ahogy a szecesszióban a vallásos hit) most a legnagyobb leleplezés esélyese. Ez valószínűleg már végső állomása egy önpusztító folyamatnak. Mert abban a pillanatban, amikor a nyugati művészetre az újramondás, az ismétlés emberi feladatával szemben az állandó újatmondás nem emberi tiszte hárult, már elkezdődött e művészet titáni vállalkozása, amely jó ideje mintha a pillanatnyi túlélés érdekében készséggel asszisztálna önnön felszámolásához is. Napjainkra pedig már-már megkerülhetetlen alapelvévé nem a sokféleség feletti öröm, nem az ellentéteket is befogadni képes ‘misztikus’ beszéd vált, hanem egyfajta mindent átható irónia, amely miközben lázasan és elkeseredetten küzd mindenfajta metafizikus “igazság” ellen, elveszítette képességét arra, hogy kreativitását a tanítvánnyá válás alázatra tanító és szabadságot adó folyamatában találja meg.