A végtelenségig nézni
Három nap múlva, pénteken délelőtt vetítettképes előadást tartok az Építész Mester Egylet Mesteriskoláján A végtelenségig nézni: Sűrű fényképészet címmel. Tamás hívott meg, és Getto Tamás lesz a moderátor.
A fő kérdés természetesen az, hogy milyen ismérvek alapján veszek fel alkotókat és fényképeket az anyagba. Elsőre könnyebb megmondani, mi alapján nem.
A válogatás elve nem technikai, nem művészettörténeti, nem fotótörténeti, nem elméleti, nem ismeretterjesztő. Nem is igazán tematikai, bár itt már van egy szűkítés: részben a merítés, részben a gondolatok érettsége nem tart ott, hogy emberábrázolás szerepelhessen. Erősebb szűrő, hogy nem jelenhetnek meg azok a rendkívül elterjedt fotográfiai megközelítések, amelyek a várost, a civilizáció központi jelképét antropológiai tünetként, a természetet dekorációként vagy kuriózumként, az embert pedig szociológiai vagy szociográfiai lényként kezelik; amelyek a képalkotás közegét a médiaprojekcióban, motivációját az önkifejezésben, lényegét a pillanatban vélik felfedezni; és amelyek művészetként adják el az alkalmazott mesterséget. Továbbá kizártak azok a felvételek, amelyek érzéketlenek vagy tudatlanok a kép architektúrájával és anyagiságával (részben ezt értem egyébként “sűrűségen”) kapcsolatban.
E kritikai szempontok ellenére az összeállított fényképanyag nem alkot — legalábbis az említett intézményes tudományágak terminológiájával — megnevezhető irányzatot. Alkotóik színképe pedig tágabb lesz az illendőnél, éppúgy lesz köztük csillagászati árfolyamú kanonikus kortárs és klasszikus, mint vasárnapi magánművész. Ám remélhetőleg így is kiviláglik majd az egészből a remekművek és gyönyörű látomások talán nem is annyira láthatatlan szálakkal összekapcsolódó, és kultúránkban mélyen alulképviselt, ennek ellenére folyamatosan gyarapodó vonulata.
Vezérfonalként így inkább egy művészi és ennélfogva önkényes ismérv szolgál. A címmel ugyanis André Kertész egy megjegyzésére utalok, aki 1912. június 24-én azt írta naplójában a kontaktkópiával készült fényképről, hogy “parányi kép, de éles”, melyet az ember “végtelenül sokáig képes bámulni”. Az expozíciót tehát a fényképpel töltött időtől az idővel telített fényképen át a fénnyel teljes képidőig terjedő spirituális természetű gondolati tér alkotja.
Ezt nevezhetnénk a fényképészet önálló terrénumának, különleges sajátságának.
Előadásom anyaga nem kis részben e blog tükre is lesz, melynek alig több mint egy éve alatt 139 bejegyzés született fénykép hívószó alatt, és ahol lényegében ugyanezen elvek szerint folyik a naplózó szemlézés.
(A Mesteriskoláról: élő weboldala nincs, egy régebbi itt látható. Info még itt. Ez egy semmilyen akkreditációval nem rendelkező, hallgatóitól és oktatóinak pénzt nem kérő és juttató, pályázatokból önfenntartó elitképzés, mely magas értékkel rendelkezik építész körökben.)